A comfort food sosem szép, és elegáns éttermek kínálatában hiába is keresnénk. Viszont könnyű elkészíteni, minden anyukának és nagymamának külön receptje van hozzájuk, és nincs annál megnyugtatóbb egy náthás, nyuszifül-sálas napon, mint belekanalazni egy tányérnyi meleg comfort foodba. (Aki talál rá egy jó fordítást, annak megköszönöm.)
Ilyen a bread pudding (valamint testvére, a mákos guba), a sajtszószos makaróni, a csirkeleves, a húsos pite (pot pie), és a krumplipüré.
Mivel én gyerekként általában almakompótot kértem, amikor ágynak döntött az influenza, számomra egy vastag szelet gőzölgő almatorta idézi leginkább a takarómeleg otthont.
Nem is bonyolult elkészíteni: összekeverek tíz deka puha vajat öt deka cukorral (vaníliás kristálycukrot szoktam használni: nálam csak az van, mert a porcukrot nem szeretem)  egy tojással, öt deka liszttel és öt deka finomra őrölt mandulával, majd hozzáreszelem egy citrom héját. A tésztát gombóccá gyúrom, és beteszem a hűtőbe.
Ezalatt három nagy, savanykás almát felnegyedelek és kivágom a magházukat, majd  vékonyra szeletelem őket. A fém (semmiképp nem kapcsos!) tortaformámba pottyantok három deka vajat és 75 g cukrot, és a tűzhelyen alacsony lángon karamellát olvasztok belőlük. Erre a karamellrétegre mozaikozok aztán az almaszeletekből egyenletesen vastag réteget. Végül a tésztát kiveszem a hűtőből, többé-kevésbé szabályos körlappá nyújtom, és befedem vele az almát. Kétszáz fokon húsz-huszonöt perc alatt megsül, aztán ügyesen kiborítom egy nagy tálra, és tejföllel, továbbá fahéjas cukorral kínálom.

Odavagyok a rizottóért. És nem, a rizottó semmiképpen nem egyenlő a rizsenhússal! A rizottó először is megfelelő rizsből készült: arborioból, carnaroliból vagy vialone nanoból. Ezek picikék, gömbölyűek, és a belőlük kifővő keményítőtől ragacsossá főnek.

A rizottókészítéshez először is mérjünk ki 275 grammnyi megfelelő rizst, majd öntsünk egy üvegkancsóba fél liternyi felforrósított zöldség- vagy csirkealaplét (attól függően, mit teszünk a rizottóba).
Aztán hámozzunk meg és vágjunk apró kockákra egy közepes fej vöröshagymát, és tegyük fel vaj és olívaolaj keverékében a tűzre. Amikor üvegesre párolódott, adjunk hozzá egy nagy gerezd apróra vágott fokhagymát. Utóbbin keverjünk kettőt; nagyjából tizenöt másodperc múlva érezni is lehet a fokhagymaillatot. Ekkor küldjük utána a rizst. Keverjük össze alaposan: az olaj minden egyes rizsszemet vonjon be.
A rizshez adjunk másfél deci levest és melegítsük, amíg lassan bugyogni nem kezd. Hagyományosan az első adag lé száraz fehérbor szokott lenni - én ezt mindig kihagyom. Ízlés dolga. A többi levest fokozatosan, folyamatos kevergetés mellett adjuk hozzá, amikor az előző adagot beszívta a rizs. Általában húsz perc, mire teljesen elfogy. A rizs a végére kicsit harapható állagú, "al dente" marad.
Ekkor adjuk hozzá a két, apró kockákra vágott, kicsi, zsenge cukkinit, nyolc deka reszelt parmezánt, sót, frissen őrölt borsot, fél citrom reszelt héját, és egy marék apróra vágott bazsalikomot. Két percig lefedve hagyjuk állni, majd tálaljuk.

Muszáj volt. Nem is tudom, van-e gyümölcs, amiből többet vásárolunk, mint ebből. Elengedhetetlenül szükséges koktélokhoz, süteményekhez, halakhoz és herkentyűkhöz, a kedvenc citromos rizottónkhoz, és persze a konyhánk állandó sztárjához: a citromos spagettihez. Utóbbit ettük az első közös vacsoránkon, és valahogy úgy alakul, hogy rendszeresen feltálaljuk a vendégeinknek is. Ennek aztán legtöbbször receptelkérés és -cserebere lesz a vége, s jóízű beszélgetések egy üveg fémes-ásványos, vulkanikus talajon termett fehérbor mellett.

Ne legyen ez másképp itt sem. Enjoy!